Már évekkel ezelőtt is – mikor épp csak elkezdtem fotózni – szóba ötlött Vikivel, hogy összehozzunk egy fényképezést. Végül elmaradt a közös projekt, és csak idén, egy hosszú cd felvétel közben jutott eszembe újra, hogy jó lenne együtt alkotni. Szünetben meg is kérdeztem Vikit, hogy mit szól az ötlethez, és a lelkesedését látván én is egyre izgatottabb lettem. Ő mindig nagyon csinosan és stílusosan öltözködik, ami nagy segítség, mert nyugodtan rábízhattam a sminket és a stylingot.
Mivel még a természet nem ébredt fel téli álmából, én pedig mostanság nagy örömömet lelem a vakuk használatának tanulásában, stúdiós fotózásra esett a választásunk. Alaposan szétnéztem a budapesti berendezett stúdiók kínálatában. Vikihez (szerintem) legjobban passzolónak a Studio Lightroom ‘Green door’ elnevezésű szobáját találtam. Nagyon nem lőhettem mellé, mert neki is nagyon tetszett. Mivel a stúdiónak van egy határozott stílusa, szűkítettük a kört a ruhák kiválasztásánál. Én elmondtam az elképzeléseimet, Viki pedig hamarosan képek hadait küldte nekem a jobbnál-jobb összeállított szettekről. Mondanom sem kell, tökéletesen egyezett az elképzeléseimmel, mintha a gondolataimba látott volna. Ez az egész fotózást jellemezte egyébként, így nagyon jól ment a közös munka.

A várva várt napon szerencsére előbb-utóbb mindketten odataláltunk a stúdióba, ami Újpesten, egy volt gyártelepen helyezkedik el. Épp felújítás zajlott az épületben, ezért mindketten kicsit bátortalanul mentünk be, de csak sikerült megtalálni. Egy gyors öltözködést követően máris belevágtunk a fotózásba. Egy méregzöld kárpitú fotellel kezdtünk. Egyébként emiatt (is) választottuk ezt a stúdiót, mert ez a szín és textúra élt a fejemben, mikor elkezdtem agyalni azon, hogy milyen stílusú képeket készítsünk. Az első fotók, ahogy lenni szokott, még csak az összeszokásról szóltak: Viki barátkozott a felé fordított kamerával, én pedig a folyamatos fényű lámpával, amit akkor használtam először, és valahogy sehogy sem akart elég fényt adni. Szerencsére az első pár kattintás után mindketten hozzászoktunk a helyzethez, és el tudtunk kezdeni közösen gondolkodni a minél szebb végeredmény érdekében.


Van egy jópofa berendezett bárpult, rajta whisky-vel, poharakkal (az egyiken még egy rúzsnyom is volt, az ördögi részletek!), bárszékekkel. Készítettünk pár fotót ennél a helyszínnél is, de pár kattintás után mindketten beláttuk, hogy messze áll Vikitől ez a téma, így inkább a stúdió más szegletei felé eveztünk. Amíg Viki öltözködött, én a sarokba bekészített másik vaku felé vettem az irányt, sehogy sem békültem ki a folyamatos fényűvel. Egy keskeny softbox volt rajta, ami épp megfelelt a céljaimnak. Már csak konnektort kellett keresni, és indulhatott is a móka.

Van, hogy egy jó fotó hosszas próbálkozás eredményeképp jön létre, és nagy ritkán van, hogy emellett még mázlija is van az embernek. Épp csak a koncepción gondolkodtam, pakolgattam jobbra-balra a berendezési tárgyakat, kerestem a megfelelő beállítást a fényekhez, és mondtam is Vikinek, hogy nyugodtan engedje el magát, még csak próbálkozom. No, hát úgy elengedte magát, hogy egy profi modell is megirigyelte volna. Azt hiszem, ha ezt az arckifejezést és pozíciót tudatosan akartam volna elérni, igen sokat kellett volna magyaráznom, hogy mit szeretnék. Egy-egy ilyen jól elkapott pillanat nagyon fel tudott lelkesíteni mindkettőnket, és dupla sebességgel dolgoztunk a maradék időben. A képet egyébként jobbról egy stripbox-szal világítottam meg, balról pedig a gyönyörű, nagy ablakokból beömlő fény derített.

Azt hiszem, vannak hosszabb-rövidebb korszakaim, mikor más és más fotók tetszenek. Most épp a sötét hátterű, mély színvilágú képekért vagyok oda, úgyhogy én is ilyesmit szerettem volna a hátralévő időben alkotni. A helyszín változatlan maradt, épp csak kicsit átrendeztem a terepet. Kikerült a képből az állólámpa, egy picit fordítottam a raklapból készült (nagyon menő) asztalkán, a fényekkel is játszottam. A koncepció egy feles világítás volt (az arc egyik fele világos, a másik sötét), így nem szerettem volna, ha az ablakból érkező fény derít, ezért a bal oldalra került a vaku, jobbról pedig egy nagy fekete derítőlappal nyeltem el a visszaverődni szándékozó fényeket. Ez egy kicsit vicces művelet volt, ugyanis semmilyen eszköz nem volt, amivel szakszerűen meg lehetett volna tartani a derítőlapot, ezért mindenféle bútorok összetologatásával készítettem megfelelő támasztékot. Legalább egy tucat fotó elkészült, mire felismertem, hogy a falon lógó koszorú nem sokat ad hozzá a kompozícióhoz, ellenben sűrűn fogom szidni magam, ha egyesével kell leretusálnom. Újabb féltucat fotó kellett ahhoz, hogy feltűnjön, Viki jól eldugta a kézfejét, ami nem előnyös a fotón. Lényeg a lényeg, így is lett azért jó néhány kép, amiből válogathattunk ebből a beállításból.

Sajnos, ahogy lenni szokott, repült az idő most is. Volt egy rozsdás szekrényke, amit még mindenképpen ki szerettünk volna próbálni háttérként. Ismét átrendeztük gyorsan a fél szobát, és bepréseltük magunkat a lámpával és a derítőlappal együtt egy szűk kis sarokba. Viki itt már nagyon belejött a modellkedésbe, elég volt fél szavakkal mondanom neki, hogy mit szeretnék, és már meg is csinálta. Készült még egy pár kedvenc kép ebben a beállításban is, nekem talán ez a szűk portré tetszik a legjobban.


A fotózás után mindkettőnknek volt még egy kis ideje, és kellően be voltunk sózva, úgyhogy közösen leválogattuk a fotókat a számítógépemen. Vannak emberek, akik sosem tetszenek maguknak a képeken, és minden fotót leszólnak valami miatt (“itt furán áll a hajam”, “görbe a szempillám”, “bénán tartom a kezem”). Én is ilyen vagyok, Viki szerencsére viszont nem, úgyhogy még a válogatásnál is könnyű dolgom volt vele. Azt hiszem, nem ez volt az utolsó közös alkotásunk, jön a jó idő, nekem már pörög is az agyam rajta. 🙂