Kéktúra 16. szakasz (Dobogókő – Visegrád)

2017. szeptember 10.

Egy kellően fárasztó hét péntekén vágtunk neki szellemi felfrissülésre vágyva a 16. szakasznak. A leírások alapján nem ígérkezett nehéznek a túra, mert most 1205 métert lejtettünk, és csak 620-at kellett felfelé másznunk. Őszintén szólva emelkedőre alig emlékszem, úgyhogy egy durva kaptató kivételével szépes fokozatosan emelkedett a terep. Na de kezdjük az elejéről.

Krisztián gondos kalkulálása után hajnali 6:30-as indulásban egyeztünk meg. Szép, mondhatom, a szabadnapomon korábban kelek, mint a dolgos hétköznapokon. Viszonylag hamar sikerült túllendülni ezen a problémán, és sokadik ébredezésemkor a Dobogókőre tartó buszon találtam magam. Eléggé gyorsan kipattant a szemem, miután a táskámból érkező hidegvizes áramlatok elérkeztek a combomig. Csendesen reménykedtem, hogy csak valami hihetetlen természeti jelenség történik, és a reggel összes párája az én nadrágomra gyülekezik két tenyérnyi foltban. Hát, nem volt hihető, úgyhogy Dobogókőre érkezve megszabadultunk a bűnös palacktól, vízkészletünk felétől, és persze másfélkiló súlytól. Utóbbit azért nem bántam.

Kissé csípős, de gyönyörű volt a reggel. Pecsételés után a kilátóhoz siettünk egy túraindító hűhára. A páratlan panorámát egy hegyi falucskára telepedő felhő fokozta. Lehet antiszocik vagyunk, de az egészben azt élveztük a legjobban, hogy egy lélek sem csellengett arrafelé. Még szelfiskislányok sem.

A Nimród hotel sajnálatos tűzesete miatt készültünk egy rövid elterelésre, de nem volt semmi gebasz, gyorsan visszajutottunk a kékre. Sajátos reggeli arcát mutatta az erdő: az ösvény mintha csillogott volna, itt-ott pedig friss patanyomokra és túrásokra akadtunk. Izgalmunk már csak a piros állatkakik fokozták, tele som magokkal. Na mondjuk sokkal jobb, mintha emberi ujjpercek lettek volna.

Egy hosszú de kellemes ereszkedés után egy kikericsekkel teli rétre érketünk. Sosem láttam még ezt a gyönyörűséget élőben, úgyhogy azt sem tudtam, hirtelen hova örüljek. Persze meg kellett örökítenem őket (ahogy a későbbi helyszíneken is), így lett a túrás fotóink haramda kikerics. Hupszi.

A rét legszebb virágát Legdrágább Nagyapácskámnak küldöm születésnapja alkalmából!

Egy gyors eltévedés után megérkeztünk a Sikárosi-rétre, ahol úgy éreztük magunkat, mint Alíz csodaországban. Nincs fénykép, ami visszaadja azt a szépséget, úgyhogy megpróbálom leírni. Egy íves kanyar kivezetett minket a fák árnyaiból, és hirtelen feltárul előttünk a rét százezernyi kikericcsel, egy magányosan álló fával és egy távoli lessel. Háttérben persze a hegyek húzódtak, és mindezt a kellemes reggeli fények koronázták meg. Na hát ha valami gyönyörű, akkor az az volt.

A Sikárosi-erdészháznál pecsételtünk egyet, majd tovább lejtettünk egy patak völgyében. Nagyon kedves kis szakasz volt, többször is kereszteztük a vízfolyást gázlókon és hidakon. Egy tök jó kis pihenőt is kereszteztünk. Útközben Krisztián észrevett egy elsuhanó harkályt, aki elbújt előlünk egy fa mögé. Megfigyeltük, hogy bújócskázik, ahogy haladunk, szépen kúszik arrébb. Jól megvicceltük, mert két oldalról közelítettük meg a fát, így szerecsétlen nem tudott hova bújni. Pár másodpercet gyönyörködtem benne, majd felfogva vesztes helyzetét továbbállt. Bocsi harkály, most így jártál. Útközben találtunk egy zen erdő-lakberendezési tárgyat is. Ismeretlenül is gratula az alkotónak!

A patak völgyét elhagyva lassú, éhes kaptatás következett Pilisszentlászlóig, következő megállónkhoz. Kilépve az erdőből több perces tanácstalanság lett úrrá, de végül csak megtaláltuk a pecsétet a Kisrigó vendéglő kapujára rejtve. A faluközpontba tartva egyszer csak reccs, kitört alólam a bokám. Ebcsont beforr, menjünk tovább! Benyomtunk egy-egy fennségesen poros kávét illetve forrócsokit, amit egy kis jégkrémmel igazítottunk helyre. Nagyon szép kis falu Pilisszentlászló, érdemes egyszer ellátogatni oda, akár a kéken, akár más úton. Törvényszerűen rövid eltévedés után elindultunk első komolyabb kaptatónkon a Rózsa-hegy nyergébe. Útközben +1 fővel bővültünk egy magányos túrázó személyében, sőt az Index forgatócsapatával is összetalálkoztunk, mint utólag kiderült.

Gyors pecsételés után a Papréti-erdészháznál elindultunk aznapi leghosszabb szakaszunkon a Nagy-Villám tetejére. Kellemes erdei ösvények és kikericses rétek váltották egymást.

Kezdett világossá válni, hogy ebcsont mégsem forr be annyira könnyen. A bokám szépen lassan a duplájára dagadt, és minden lépés fájdalmas volt. Már csak 12 km volt hátra, a túránk fele. Azt már fél lábon is, nem igaz? Tartottunk egy kis pihenőt az egyik réten, és kiélveztük az indiánnyár meleg napsugarait. Itt egészen nagy volt a forgalom. Jött kutya tájfutóval, idős házaspár, magányos túrázó, szóval minden ami kell. Lábra állva már nem volt túl őszinte a mosolyom, bottal próbáltam helyettesíteni minusz egy lábamat, de hát annyira nem volt hatékony.

Szenvedéseim ellenére ha kérdeznék, végig csinálnám-e ezt a túrát ugyan így, igennel válaszolnék. Bőven kárpótolt az útközben feltárulkozó panorámák sora. A Moli-pihenőnél a Dunakanyarban gyönyörködhettünk.

Lyukas fa mohákkal tarkítva. Tündéri.

Újabb rétre érkezve idejét láttuk egy kis uzsonnának. Krisztián bucikat sütött, én pedig szezámmagkrémet készítettem hozzá. Na persze nem ott, annyira nem értünk rá.

A Nagy-Villámra érkezve egy kedves pihenőhely fogadott bennünket páratlan térérzettel. Lelkesedésem egészen az első padig hajtott, ahol Krisztián a legmagasabban lévő testrészemről készített páratlan portrét. Azért ez elég menő lett szerintem.

Róla is készült azért fotó. Itt azért el tudnék reggelizgetni találomra bármelyik nap. Elég barátságos kis hely a tölgyfa lombaji alatt, igaz?

Maradjunk annyiban, hogy túránk utolsó kilométereiről nem a látnivalók hiánya miatt nem készültek képek. Nem hittem, hogy valaha is haza fogunk érni. Próbáltam féllábon, ugrálva, hátrafelé, bottal, bot nélkül, oldalazva, négykézláb. Valahogyan csak megérkeztünk az utolsó előtti pecsételőhelyünkhöz. A vár mellett elhaladva sajnos még egy fotóra sem volt kapacitásom, de ígérem, ezt bepótolom. Lefelé nyaktörős meredek ösvényen haladtunk, szószerint centiről centire. A kilátásra nem lehetett panaszunk, és számos pihenőhely és emlékmű mellett elhaladtunk. Egy kálvária is volt, amibe nagyon bele tudtam élni magamat. Hosszú kínlódás után megérkeztünk a Visegrádi komphoz, ahol egy étterem terasza mellett pár centire volt a pecsételőhely. Figyelni kellett, hogy ne fröccsenjen a tinta a bámuló külföldi turisták Goulash soupejába. Krisztián hősiességét is szeretném kiemelni, aki nem csak végtelen türelemmel volt a csigatempóm felé, hanem két nappal korábban újra teljesítette a 15. szakaszt. Úgyhogy mindkettőnknek megvolt a nehezítés. Napunk megkoronázásaként a Duna közepéről élvezhettük a Fellegvár látványát a lemenő napsütésben. Azért ez elég giccseszen szép, be kell látni.

Minden kínlódással együtt feledhetetlen élményben volt részünk. Hamarosan újra megismételjük ezt a szépséges szakaszt Nikiékkel, akiket szerencsére elkapott a Kéktúra-láz. És járjátok be ti is, kihagyhatatlan élmény! 🙂

 

Legfrissebb bejegyzéseim

Japán útinapló 1.

Egy kellően fárasztó hét péntekén vágtunk neki szellemi felfrissülésre vágyva a 16. szakasznak. A leírások alapján nem ígérkezett nehéznek a túra, mert most 1205 métert lejtettünk, és csak 620-at kellett felfelé másznunk. Őszintén szólva emelkedőre alig emlékszem, úgyhogy egy durva kaptató kivételével szépes fokozatosan emelkedett a terep. Na de kezdjük az elejéről. Krisztián gondos kalkulálása […]

Kétszáz lépés mediterráneum

Egy kellően fárasztó hét péntekén vágtunk neki szellemi felfrissülésre vágyva a 16. szakasznak. A leírások alapján nem ígérkezett nehéznek a túra, mert most 1205 métert lejtettünk, és csak 620-at kellett felfelé másznunk. Őszintén szólva emelkedőre alig emlékszem, úgyhogy egy durva kaptató kivételével szépes fokozatosan emelkedett a terep. Na de kezdjük az elejéről. Krisztián gondos kalkulálása […]

KÉK 13 (Piliscsaba-Hűvösvölgy)

Egy kellően fárasztó hét péntekén vágtunk neki szellemi felfrissülésre vágyva a 16. szakasznak. A leírások alapján nem ígérkezett nehéznek a túra, mert most 1205 métert lejtettünk, és csak 620-at kellett felfelé másznunk. Őszintén szólva emelkedőre alig emlékszem, úgyhogy egy durva kaptató kivételével szépes fokozatosan emelkedett a terep. Na de kezdjük az elejéről. Krisztián gondos kalkulálása […]

© Katkó Blanka. Minden jog fenntartva. A honlap tartalma a szerzői jog védelme alatt áll. Az engedély nélküli másolás vagy publikálás jogsértésnek minősül.