Első találkozás az Alpokkal (Heukuppe csúcs)

2017. augusztus 13.

Másfél évvel ezelőtt kapott el a mehetnék. Órákat töltöttem a Google Maps előtt a tökéletes helyszín kiválasztásával, de az igazán szimpatikus panorámákhoz vezető utak szintkülönbsége és menetideje már nem volt annyira szimpatikus. Így az időnként feltörő vágyaimat virtuális turizmussal csillapítottam. 🙂 Idén nyáron csak megtört a jég, mert Bercit is elkapta a túrázási vágy, és kettőnket már nem lehetett megállítani abban, hogy azonnal le ne foglaljunk egy-egy helyet a Rax-Alpok 2007 méter magas Heukuppe csúcsára vezető gyalogtúrára. Végül Balázst is meggyőztük, így tesós triumvirátusban vágtunk neki mindannyiunk első magashegyi élményének.

Napokkal a túra előtt rámtört a para, hogy mégis hogy gondoltuk, hogy közel 1000 méter szintkülönbségnek mindenféle előzetes felkészülés nélkül csak úgy nekirontunk. Egy 11 éves gyerekkel, te jó ég! Félelmeim az indulás előtti éjszakán csúcsosodtak ki, aminek köszönhetően két óra alvással vágtam neki a napnak.

A busz a Műcsarnok mellől indult hajnali 5:15-kor, teli izgatott túrázókkal. A gyalogtúrás csapattal utaztak a via ferrátázók is, így a közel 4 órás út után őket tettük ki először. Tíz perccel később mi is megérkeztünk kiindulási pontunkba, a gyönyörű Prein-hágóba. Alpesi rétek, fenyőerdők, égbe meredő kopár sziklák felhősapkába burkolózva. Már vártam, hogy mikor bukkannak fel a lila tehenek! Legnagyobb meglepetésemre a parkolóban lévő toi toi vécék itthonról ismert, összekeverhetetlen aromája nem vágott minket orrba, a hideg viszont annál inkább. Lehet belefagyott a tartalma. Rövid öltözés után két túravezetőnk irányításával nekiindultunk a Heukuppe meghódításának.

Túránkat egy sípályán indítottuk, amire a meredek szó nem elég kifejező. Csak hogy körülbelül elképzelhető legyen, leírom, milyen gondolatok fordultak meg a fejemben az első néhány kilóméterben. Előszöris, hogy miért nem rögtön a Mount Everest megmászásával indítottunk!? Víz van nálunk, két kiló. Elég lesz. Aztán a haldokló traktorra emlékeztető légzésem hallatán hálát éreztem, hogy anya erőltette a külön biztosítást a túra napjára, ugyanakkor sajnáltam, hogy nem azt a csomagot választottuk, amiben a helikopteres mentés is benne van. Mivel a lábfejem majdnem kitört, megpróbáltam háttal menni, de aztán a gőzölgő tehénlepények láttán gyorsan elvetettem az ötletet. Ha tehénlepény van, akkor tehén is van. Ó, a mázlisták! Ilyen helyre csak születni lehet, mert felmászni csak az arra érdemesek tudnak. Végülis meggyőztem magam, hogy tartsak ki még kicsit. Egyik túravezetőnkkel beszélgetésbe merülve arra lettem figyelmes, hogy mégsem fogok itt elhalálozni. A vadvirágok sokaságával tarkított füves területeket fenyvesek szegélyezték.

A sípálya leküzdése után megérkeztünk egy nagyobb füves területre, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt az elérhetetlen magasnak tűnő kopár sziklákra. Arra a kérdésre, hogy mennyit megyünk még, csak azt a választ adta a túravezetőnk, hogy arról a csúcsról már látni fogjuk azt a csúcsot, ahova megyünk. Bíztató. 😀 A füves területet magunk mögött hagyva keskenyen kanyagó köves szerpentinen vettük célba a Karl Ludwig házat. Itt már egyenletesen emelkedett az út, és a lenyűgöző kilátás elfeledtette velem minden korábbi borúmat.

Indulás előtt nagy dilemmában voltam, hogy magammal vigyem-e a fotós felszerelésemet vagy sem. Ha a szintkülönbségre gondoltam, akkor eltettem a szekrénybe az egész cókmókot, viszont mikor a ránk váró különleges alpesi virágokat láttam magam előtt, máris gyömöszköltem be a hátizsákba a több kilót nyomó eszközöket. Ez periódikusan változott, végül mint a szeret-nem szeret játékban, az utolsó volt a döntő, így nem vittem magammal fotós cuccokat. Egy kis kompakt gép azért volt nálam, mert tudtam, hogy feledhetetlen látványban lesz részünk. Abból a szempontból jó döntés volt, hogy nagy iramban haladt a csapat, és ha leguggoltam egy gyors fotóra, máris a sor végén találtam magam. Ha elkezdtem volna úgy rendesen fotózni, még most is ott lennék. 🙂 Így sajnos a szebbnél szebb virágokat nem tudtam élvezhetően megörökíteni nektek.

Már a fellegek közt jártunk, mikor megláttuk az alábbi táblát. Fél óra! Már olyannyira megszoktam a folyamatos emelkedést, hogy kicsit csalódott lettem, hogy máris ennyire közel vagyunk a csúcs előtti utolsó pihenőnkhöz.

A fotózgatás miatt Bercivel egészen lemaradtunk, de legalább volt időnk gyönyörködni a látványban. Itt például egy olyan padot találtunk, ami egy angol park látszatát keltette, pedig csak a természet volt az, aki ilyen tökéletesen alkotta meg a látványt.

A fenyők oltalmából kilépve a kopár sziklákon 50-70 km/h-val süvített a szél, és tejszerű köd telepedett ránk. Szegény Bercit a 30 kilójával majd’ elfújta a szél, már azon gondolkodtam, hogy beteszem a hátizsákjában az összes vizet, hogy kicsit jobban hasson rá a gravitáció. Rám meg kicsit kevésbé, haha. 😀

Na hát ez volt a látvány, aminek a fénykép persze a töredékét sem adja vissza. Ezt látni kell. 🙂 A ködben sokszor az orrunkig sem láttunk. Mikor feltűnt a hütte sziluettje, már nem bántuk hogy lesz egy kis melegedő.

Rövid pihenő után elindultunk a csúcsra. Furcsa módon túravezetőnk nem követte az ösvényt, hanem árkon-bokron át mentünk. Én ezt cseppet sem bántam, mert olyan különleges növénycsoportokra bukkantunk, amit eddig csak préselve láttam az egyetemen. 🙂 Érdekes volt, ahogy felfelé haladva a fenyveseket felváltották a párnaként földhöz lapuló törpefenyők, amit időnként lila virágok tarkítottak.

Számomra a csúcsélménnyel felért az, mikor a ködből előbukkant ez a kis növénycsoport. Mint utólag megtudtam (köszönöm a közbenjárást, Tündi) Gentiana pannonica a pontos faj. Szívesen megnézném őket akkor is, mikor épp virágoznak. 🙂

Miután félóráig menetelünk a ködben a már-már elviselhetetlenné váló szélben, túravezetőink úgy döntöttek, hogy nem folytatjuk az utat a csúcs felé, ugyanis totál rossz helyen voltunk. Magasságban egyébként néhány tíz méter választott el bennünket a hőn vágyott 2007 m-től. Sajnos, ha odatalálunk se láttunk volna a ködön kívül egyebet a beígért panorámából. Nem baj, még egy indok arra, hogy újra meglátogassam a Heukuppét.

A csúcs kihagyása nem okozott bennem törést, mert így is minden képzeletemet felülmúlta az útközben kitárulkozó panoráma, és a sok-sok különleges kis növény. Fotózás szempontjából  is sok lehetőséget rejtett magában a ködös táj. Az alábbi perspektíva például annyira tetszett, hogy nem tudtam leállni a fotózással.

A sikertelen csúcstámadás után másfél órát töltöttünk a vendégházban, hogy a via ferrátás csapattal egy időben érkezzünk le a buszhoz. Életem legdrágább gyümölcsteájának elfogyasztása után hármasban indultunk felfedezni a közelben lévő kápolnát. Ha valahol érdemes házasodni, ez az a hely. Persze ez alaposan megritkítja a potenciális meghívottak listáját, de valamit valamiért. 😉

Lefelé menet ismét kikerültünk a felhősapka alól és újra láthattuk a szédítő panorámát. Az apró kis kőfolyások igen csúszóssá tették az utat, de szerencsére sikerült megúszni esés nélkül, nem úgy, mint az utóbbi pár túrám alkalmával.

Már egészen fentről hallani lehetett, hogy kiengedték legelészni a bocikat. Minden egyes lépésnél öblösen kolompolt a nyakukba akasztott csengő. Szerintem idegesíthette őket, mert a legtöbb inkább leheveredett a fűbe. 🙂

Leérkezve a parkolóba már erősen remegtek a térdeim, alaposan megdolgoztatta a terep minden kis szalagomat. Végül a ferrátás csapat egy órával később érkezett, úgyhogy volt még egy kis időnk belélegezni a -túl- friss alpesi levegőt. A hosszúra nyúlt várakozás során magasröptű filozofálgatások folytak arról, hogy mit csinálhat ilyen sokáig a másik csapat. Valaki szerint a vért mossák a falról, mert hogy az nehezen jön le. Valaki pedig azt a kérdést feszegette, hogy miért nem látunk keselyűket. Természetesen mert már a ferrátázókat eszik. Mindennel együtt nagyon szép emlék maradt ez a túra számomra. Amolyan emlékezetes igazi első. 🙂 Hazafelé jövet Bercivel már tervezgettük a következő kimozdulásunkat, ő is nagyon jól érezte magát.

Bízom benne, hogy sikerült visszaadni a képekkel és a leírással az átélt kalandot. Folytatás következik hamarosan. 🙂

Legfrissebb bejegyzéseim

Kétszáz lépés mediterráneum

Másfél évvel ezelőtt kapott el a mehetnék. Órákat töltöttem a Google Maps előtt a tökéletes helyszín kiválasztásával, de az igazán szimpatikus panorámákhoz vezető utak szintkülönbsége és menetideje már nem volt annyira szimpatikus. Így az időnként feltörő vágyaimat virtuális turizmussal csillapítottam. 🙂 Idén nyáron csak megtört a jég, mert Bercit is elkapta a túrázási vágy, és […]

KÉK 13 (Piliscsaba-Hűvösvölgy)

Másfél évvel ezelőtt kapott el a mehetnék. Órákat töltöttem a Google Maps előtt a tökéletes helyszín kiválasztásával, de az igazán szimpatikus panorámákhoz vezető utak szintkülönbsége és menetideje már nem volt annyira szimpatikus. Így az időnként feltörő vágyaimat virtuális turizmussal csillapítottam. 🙂 Idén nyáron csak megtört a jég, mert Bercit is elkapta a túrázási vágy, és […]

Gandhi és a ganajtúró

Ellátogattunk a Pilis-tetőre, a Föld szívéhez. Gombáztunk, megvilágosodtunk. Találkoztunk Gandhival és a ganajtúróval. Eltévedtünk, majd kiderült, hogy mégsem.

© Katkó Blanka. Minden jog fenntartva. A honlap tartalma a szerzői jog védelme alatt áll. Az engedély nélküli másolás vagy publikálás jogsértésnek minősül.